2011. október 21., péntek

Víz: Iható-e a csapvíz?

Víz: Iható-e a csapvíz?: Víz: Iható-e a csapvíz?



Nehéz erre a kérdésre válaszolni, főleg azok után, amit lovász barátaim mesélnek. Mint tudjuk, a lovak igen kényesek az ivóvíz tisztaságára. Egy jó ideje egyre kevésbé hajlandók meginni a csapvizet. Inkább isznak a pocsolyából, csak a csapvízből nem. Még szerencse, hogy a legtöbb lovas tanyán van fúrt vagy ásott kút. Ugyanis egyedül abból hajlandók inni.
De ez mind semmi! Végeztünk egy kísérletet: egy családi házban átlagos körülmények között tartott, házi koszton élő németjuhász kutya elé kitettünk 3 tálban ivóvizet. Az egyikben csapvíz volt, a másikban szénsavmentes Szentkirályi, a harmadikban pedig a kertvégi fúrt kút vize. Te melyiket választanád? Szultán a kútvíz mellett döntött.
Az ivóvíz története:





Még 150-200 évvel ezelőtt a legtöbb tó és folyó vize, azaz a felszíni vizeink oly mértékig tiszták voltak bakteriológiai és kémiai szempontból egyaránt, hogy nyugodt lélekkel – a fertőzés gyanújának minden veszélye nélkül – lehetett bármelyikből inni. Ez ma már nem így van a rendkívül intelligens és okos civilizált ember áldásos tevékenységének köszönhetően.



Már az őskorban élő ember felismerte, hogy a természetes vizek között is van különbség. A föld mélyéből feltörő hűsítő forrásvíz jobban oltotta a szomját, mint amikor nekihasalt a folyó vagy a patak vizének. Bizonyos vizek gyógyító hatása is hamar kiderült, hiszen a benne való fürdés után begyógyultak a sebek, elmúlt a fájdalom, megszűntek a bőrnyavalyák, vagy hamarabb összeforrt a csont.



Az ilyen gyógyhatású vizeket vallásos mítosszal tisztelték, és a velük való gyógyítás titkát generációról generációra adták tovább.



A keleti népeknél a víz már a vallásos kultúra része volt. A túlzottan igénybevett folyók, tavak vize – amelyben rendszerint fürödtek is – elszennyeződött, ivásra alkalmatlanná vált, és különböző betegségek terjesztője lett. A szennyezett vizek megtisztítására fertőtlenítő eljárásokat voltak kénytelenek kidolgozni.



Az első „higiénés szabályokat” a kínaiak és a hinduk vezették be több ezer évvel ezelőtt. A kínaiak például timsót(ez egy alumínium só, tehát már akkor elkezdte az ember a lassú önmérgezést) használtak a víz tisztítására.

(Timsó: Régebben csupán az alumíniumszulfátnak és a káliumszulfátnak kettős sóját, vagyis a káliumaluminium-szulfátot (K2Al2(SO4)4.24H4O) nevezték timsónak; manapság azonban így nevezik mindazokat a kettős szulfátokat, amelyeknek általános képlete M2M'2(SO4).24H2O. E képletben M egyvegyértékű fémet (pl. kálium, nátrium, ammónium stb.), M' pedig olyan fémet jelent, amelynek két atomja hatvegyértékű (pl. vas, alumínium, mangán, króm stb.). A timsók kivétel nélkül vízben oldhatók és oktaéderekben 24 molekula vízzel kristályosodnak. Használatosak az iparban, az orvosi gyakorlatban, de a tudomány szempontjából is fontosak, ugyanis Mitscherlich a timsó tanulmányozása révén fedezte fel az izomorfia törvényét. - Mint ásvány is terem, és pedig a kálitimsónak neve kalinit, lávákon észlelték, mint kivirágzást, és mint új képződményt pirittartalmú agyagpalák (timsó-palák) mállási termékeként.)



A teafogyasztás elterjesztésével, és az ivóvíz kötelező felforralásával próbálták megelőzni a vízzel való fertőzéseket. A védák szent könyveiben, az orvosi előírás szerint a szennyes vizet „fel kell forralni, majd a napon tartott vízbe forró rézdarabot kell tenni, ezt követően agyagedénybe kell szűrni és hűteni”.



A víztől függő kiszolgáltatottság, illetve a vízzel való fertőzések megelőzésére épültek a nagy vízvezetékrendszerek először Perzsiában, majd Egyiptomban és Rómában. A római birodalomban számos városban kiépítették a vízvezetéket, de a nép csak a nyilvános kutakból meríthetett, közvetlen csővezetékük csak a palotáknak volt.



A középkorban – Hollandia kivételével – kevés háznak volt saját kútja, működő vízvezeték pedig gyakorlatilag sehol nem volt. Az emberek a közkutakra vagy a folyóvizekre voltak utalva. Mivel a vízhordás nehéz munka, a tehetősebbek a hivatásos vízhordók segítségét vették igénybe.



Még az olyan gazdag város, mint Velence is ki volt szolgáltatva az időjárásnak, mivel kútjainak vízszintje az esőzésektől függött. Az esővizet finom homokkal félig megtöltött ciszternákban tárolták és szűrték. Az így tisztított ivóvizet bárkákon szállították a városba.



Lisszabonban, Párizsban, Londonban később volt ugyan vízvezeték, de ez korántsem felelt meg a mai fogalmaknak. A lisszaboni vízvezetéknél – ami 1729-1748 között épült – az emberek rendszeresen verekedtek a vízért: a Szajna vize szivattyúk segítségével, a Temzéé pedig földalatti csatornákon át jutott el a lakásokba, ahol hordókban tárolták.



A XVII. sz. haladó szemléletű orvosai felismerték az ivóvíz szolgáltatás és a szennyvízelvezetés nélkülözhetetlenségét. Ekkor vetődött föl először a vezetékrendszerek kiépítése, de az átfogó megoldás még sokat váratott magára.



Magyarországon a kutak ivóvíz tisztaságának megőrzéséről és a vízhordók teendőiről az első átfogó központi intézkedés a XIII. sz.-ból származik. Európában úttörők voltunk a vízvezeték- és csatornarendszer kiépítésében, amely a XV. sz.-ban vette kezdetét a városokban. A kutak és a vízvezeték gondozására felügyeleti szervet hoztak létre. A török hódoltság idején a vízkultusz főleg a fürdőzésre korlátozódott. A faluk lakossága az ásott kutakra, a forrásokra és patakokra volt utalva.

A XIX. sz. második felében kezdett javulni a vízellátás, ekkor fúrták az első artézi kutakat is.



Napjainkban a vízszennyeződés (mikrobás és vegyi) okozta ártalmak kivédésére az ivásra alkalmas víznek „szigorú” közegészségügyi normáknak kell megfelelnie. Ennek ellenére a mai csapvíz egyre ihatatlanabb minőségű. De vajon miért?







Miért ihatatlan az ivóvíz?



A magyarországi vízszolgáltatók lehetőségeiknél fogva mindent megtesznek azért, hogy a csapból a normáknak megfelelő minőségű víz folyjon. A kérdés csak az, hogy ezek a normák egyeznek-e az emberi szervezet elvárásaival? Hát, sajnos NEM!



Pedig a szolgáltatók mechanikai szűrést végeznek, ülepítik, derítik, eltávolítják a sav-, vas- és mangántartalmat, az egészségre káros mikroorganizmusokat fertőtlenítéssel semlegesítik.



Világszerte, így hazánkban is elterjedt technológiai folyamat az ivóvíz klórozása a fertőző kórokozók elpusztítása céljából. Köztudott, hogy a klórt az első világháborúban harci gázként alkalmazták. Mivel a klór minden élő szervezetre mérgező, nyilvánvaló, hogy a klórozással az egészségünkre is igen ártalmas anyagok kerülnek az ivóvizünkbe. És ugye logikus, hogy minél szennyezettebbek a vizeink, annál több klórt kénytelen beletenni a szolgáltató, hogy az előírásoknak megfeleljen a csapvíz.



A szabad klór rendkívül agresszív, a szervezetünket roncsoló reakciókat okoz, károsítja az emésztőszerveket, a véralkotókat és az érfalakat. A klórozás következtében kb. 70 féle ún. trihalometán (THM) vegyület jelenik meg a csapvízben. Tudományos kísérletek alátámasztották, hogy ezek a THM vegyületek okozhatnak szív és érrendszeri betegségeket, felelősek a szenilitás és más daganatos betegségek (pl. hólyagrák, gyomorrák) kialakulásáért is(Trihalometán (THM) vegyület: Klórozott szénhidrogének, metán származékok, daganatkeltő vegyületek, klóraminok, kloroform.)



Ma már köztudott, hogy az a klór, ami elpusztítja a vírusokat, baktériumokat, gombákat, algákat a vezetékben, az emberi sejteket is károsítja. Arról nem is beszélve, hogy ezt az „áldásos” tevékenységet tovább folytatja a szervezetben is. Válogatás nélkül pusztítja el a jótékony - immunrendszer tökéletes működéséért felelős – mikroorganizmusokat is, amelyeknek jelentős szerepük van az anyagcserében és a vitaminok termelésében. A fertőtlenítés az ember bélrendszerében nem csak a káros, hanem a hasznos baktériumokat (pl. Bifidus) is elpusztítja. A jótékony baktériumok hiánya miatt kialakult betegségek egyik legveszélyesebb formája a candidiázis, ami napjainkban sajnos népbetegség.



És ez még csak a kisebbik baj, ugyanis a gyógyszermaradványokat semmilyen nagyipari eljárással nem lehet kiszűrni a vezetékes ivóvízből.



A magyarok sajnos gyógyszerzabáló nemzet. A legkisebb múló rosszullétre is marékszám lapátoljuk be magunkba a gyógyszert, aminek a nagy része a vizelettel ürül a csatornába, és újra belekerül a tavainkba és folyóinkba, valamint a talajvízbe, amit ugye visszatisztítva ismét megiszunk. Igen ám, de a gyógyszermaradványok soha le nem bomló kőolajszármazékként csak gyűlnek-gyűlnek a vezetékes vízben. A legnehezebben bomló gyógyszerféleség a fogamzásgátló és a szteroid. Félek folytatni a gondolatot …



Tudom, ez így első olvasatra ijesztő, de még mindig inkább a klóros csapvíz, mint a szintetikusan színezett és cukrozott változata, amit ráadásul szénsavval dúsítanak, és üdítőital címszóval hoznak forgalomba. A 100%-osnak csúfolt tartósított sűrítményből csapvízzel vissza higított, E330-cal felturbózott lónyálakról meg ne is beszéljünk …



De hát akkor mi a megoldás? Talán az ásványvíz?

Forrás: Antal Vali mesterkozmetikus és természetgyógyász hírlevele



- Google Eszköztárral küldve