Az élet sója | Dr. Hummel Zoltán a mikrorostos gél feltalálója, a béltisztítás (méregtelenítés), a bélflóra-helyreállítás és a székletszabályozás szakértője.
Az élet sója
Tegnap egy boltban kutakodva felfigyeltem egy feltűnő csomagolású sóra. A doboz felirata is azt sugallta, hogy az összetevői is különlegesek. Nosza, mondom magamban, vajon mi újat tudnak kitalálni só ügyben, ami ilyen sajátos megjelenést követel? Elkezdtem olvasni az összetételét, hát mit mondjak – nagy meglepetés ért. A normál sóban lévő nátrium nagy részét káliumra cserélték. Hűha! –mondom. Ezzel már találkoztam 7 évvel ezelőtt egy szabadalmi kiállításon, ahol egy biobolt tulajdonosa büszkélkedett a találmányával, bizonygatva, hogy ő bizony a sóban lévő nátriumot kicserélte káliumra, mert így sokkal egészségesebb. A nátrium ugyanis a mi elsőszámú közellenségünk, miután magas vérnyomást okoz! Okosan bólogattam amint mesélte, hogy már mennyi mindenkin segített. Arra gondoltam, hogy nem én leszek az, aki lehűti a lelkesedését, majd az emberek eldöntik, hogy jó-e ez nekik vagy sem?
A magas vérnyomás és a só
Nem ismerek olyan vizsgálatokat, amelyek igazolták volna, hogy a só fogyasztás és a magas vérnyomás között közvetlen kapcsolat lenne. Van összefüggés persze, csak az nem direkt összefüggés. A sok húst fogyasztó emberek sok sót is is jutatnak a szervezetükbe, mert a kialakult konyhakultúra ezt követeli. (Nem véletlenül!) A húsban gazdag étkezés okozhat közvetlenül magas vérnyomást, mert az eltúlzott hús mennyiséget nem mindig tudjuk megemészteni a gyomor-vékonybél traktuson belül. Ha viszont a vastagbélben magas fehérjetartalmú étel marad, akkor a bűzös rohadás eredményeként olyan anyagok szabadulnak fel, amelyek elősegíthetik a magas vérnyomás kialakulását.
Mikor sok ember táplálkozásának körülményeiben ok-okozati összefüggéseket keresnek, előfordulhatnak olyan esetek, hogy az okot nem tudják határozottan körülhatárolni. Most is az történt, hogy a magas só- és húsfogyasztás együtt járt, de közülük csak az egyik volt a”bűnös”: a hús, nem pedig a só!
Az előző írásomban már említettem, hogy miért kell a só a fehérjetartalmú ételek megemésztéséhez. Úgy érzem azonban, hogy ez a téma alaposabb körüljárást igényel.
(Akinek nincs kedve mélyebb okfejtésekbe belemenni, az a következő két fejezetet kihagyhatja!)
Miért van szükségünk fehérjetartalmú ennivalóra?
Mert a fehérjék tartalmazzák a számunkra nélkülözhetetlen (esszenciális) aminosavakat. Az aminosavakat aztán felhasználhatjuk saját fehérjéink felépítésére, de energiaforrásként is szolgálnak. A bennünk lévő biokémiai folyamatoknak tehát az a feladatuk, hogy a fehérjéket lebontsák aminosavakká, azokat pedig felszívjuk és felhasználjuk az előbb említett célokra.
A sejteken kívül kevés fehérje található, a fehérjék a sejtek elsődleges építőanyagai. Tehát hogy hozzáférjünk a fehérjékhez, majd feldaraboljuk aminosavakká, először a sejteket kell feltárni és utána szükséges a fehérjeszerkezeteket szétroncsolni. A fehérjék felszíne többnyire negatív töltésű, a negatív töltésekhez a sejten belül pozitív töltésű kálium kapcsolódik. Amíg szét nem roncsoljuk a sejteket, és amíg a fehérjék nem vesztik el eredeti szerkezetüket, nem „denaturálódnak”, káliumot kötnek oldalláncaikhoz. Denaturált, összegubancolt állapotukban a fehérjék negatív töltésű oldalláncai a pozitív töltésű nátriumot kötik magukhoz. Tehát az összegubancoláshoz kell a nátrium. A fehérjékben az aminosavakat peptid kötések tartják egyben. Ezen kötések az összegubancolt állapotban jobban hozzáférhetőek. Sósavval, HCl-lel lehet a peptid kötéseket feltörni. A gyomorsavban van elég sósav és vannak olyan enzimek, amelyek ezeket a széttöréseket elvégzik. Ebből láthatjuk, hogy a fehérjék aminosavakká való tördeléséhez kell kellő mennyiségű nátrium és sósav. Az előző írásomban említettem: ahhoz, hogy kellő mennyiségű sósav legyen a gyomrunkban, kellőmennyiségű sót, vagyis nátrium-kloridot kell fogyasztanunk a hússal együtt. Ha a sóban lévő nátriumot kicseréljük káliummá, akkor akadályozzuk a fehérjék összegubancolódását és így a sósav peptid kötésekhez való hozzáférését is és végül ez által gátoljuk a fehérjék emésztését! Ez előnyösen hat a magas vérnyomásra? Azt hiszem, hogy nem!
Ha főzzük a húst, akkor a húslevesbe rengeteg kálium kerül a húsból, míg a főtt húsba nátrium jut. Ha sütjük a húst, akkor a rászórt só bekerül a húsba, de még nem kerül ki a kálium, viszont, mikor lenyeljük, sok káliumhoz jutunk. Tehát a fehérjék fogyasztásánál nincs szükségünk bevitt káliumra, mert a fehérjékből sok felszabadul, viszont a fehérjék denaturálásához kell a nátrium. Tehát nincs értelme, hogy a sütésnél, főzésnél használt sónkba a nátriumot kicseréljük káliumra, mert ez inkább árthat, mint használhat.
Hét évvel ezelőtt találkoztam először azzal a kérdéssel, hogy az étkezési sóba káliumot tesznek. Már akkor szkeptikus voltam
Hogyan lehetne igazolni tudományosan az állításunkat? Hogyan lehetne ebből tudományos dolgozat?
A húsételünk egy részét a szokásos módon besózzuk, az ugyanolyan mennyiségű másik részét viszont nem sózzuk be, majd megdaráljuk őket. Összekeverjük – mindkét részt külön – egy sósavat és emésztő enzimeket tartalmazó koktéllal, amely a gyomornedvet utánozza. Mindkettőt 36 fokon tartjuk 4-5 órán keresztül, majd megvizsgáljuk, hogy milyen és mennyi aminosavat tartalmaz az egyik és a másik. Ha a besózott húsrész több aminosavat tartalmaz, mint a nem sózott, akkor igazoltuk az állításunkat. Ekkor szép keretbe foglalva leírjuk a vizsgálatunkat, majd elküldjük egy tudományos folyóiratnak. A tudományos folyóirat valószínűleg néhány hónapon belül közölni fogja velünk, hogy a cikk nem közölhető, mert az emberiség már több ezer éve tudja, hogy a megsózott húsétel jobban emészthető, mint a sótlan. De nem hagyjuk magunkat, azért is tudományos szintre emeljük a vizsgálatunkat. Kitaláljuk, hogy mindkét húsrészt besózzuk és az egyikhez kalciumot adunk. Ha kimutatjuk, hogy a kalciumot is tartalmazó húsrészt mesterségesen megemésztve több aminosavat kapunk, mint a kalciumot nem tartalmazó húsrész esetében, s ha még azt is meghatározzuk, hogy mennyi kalcium hozzáadása a leghatékonyabb, akkor már biztosan nagyon tudományosak leszünk, s valószínűleg a folyóirat is elfogadja, s közli is a munkánkat. A kalciummal dúsított só-keverékünket szabadalommal le is védhetjük, saját magunkról el is nevezhetjük, így nemcsak híresek, de gazdagok is lehetünk.
Jómagam tudományos vizsgálatokat ugyan nem végeztem az adott témakörben, de élettani tudásom alapján azt mondhatom, hogy káliummal nem, de lehet, hogy kalciummal érdemes dúsítanunk a húsételekhez használt sót, a nátrium kloridot.
Jobb-e a tengeri só, mint a bányából származó?
A tengervíz sok sót (nátrium kloridot) tartalmaz és ez már több millió évvel ezelőtt is így volt. A sóbányákban összegyűlt só is tengervíz eredetű, csak a nagyon régen létezett tengerek gyűjtötték össze annak idején. A tengervízben kellő mennyiségű jód is található. A jód viszont nagyon illékony, ezért a régebben lerakódott só rétegekből eltűnt már. A jódtartalmuk miatt javasolják inkább a tengeri sót. Viszont a bányákból származó sót is lehet jóddal dúsítani. Azt viszont tudni kell, hogy akár tengeri sóról, akár jóddal dúsított sóról van szó, ha sokat áll a raktárakban és a boltok polcain a jód kiillan belőlük egy idő után.
Kell-e a több millió éves sót – az eredetit – javítgatni?
Az a feltaláló, akivel néhány évvel ezelőtt találkoztam, még azzal az érvvel dicsérte találmányát, hogy nem annyira sós az ő sója, mint amilyen a normál asztali só. Az övéből még többet is lehet az ételbe tenni!
A sós íz érzékelésére szerencsére van ízlelőbimbónk. A só, a nátrium klorid bevitele szabályozva van bennünk, már millió éve. A szervezetünkbe egy falatban több nátrium kloridot nem vihetünk be. Ha a szükségesnél több só van az ételünkben, kiköpjük, mert túl sósnak érezzük, és azt mondjuk, ez olyan, mint a méreg! A kálium klorid kevésbé sós ízű, mint a nátrium klorid, többet kellene használnunk belőle, hogy ugyanolyan sós legyen az étel. A nagyobb mértékű sózás viszont már árt a szervezetünknek. A túlzott só bevitel nemcsak magas vérnyomást okozna, hanem súlyosabb problémákat is!
A sóval is úgy vagyunk, mint például az alkoholos italokkal: kevés nem árt, sőt használ, míg a sok káros!
A magas vérnyomás és a só
Nem ismerek olyan vizsgálatokat, amelyek igazolták volna, hogy a só fogyasztás és a magas vérnyomás között közvetlen kapcsolat lenne. Van összefüggés persze, csak az nem direkt összefüggés. A sok húst fogyasztó emberek sok sót is is jutatnak a szervezetükbe, mert a kialakult konyhakultúra ezt követeli. (Nem véletlenül!) A húsban gazdag étkezés okozhat közvetlenül magas vérnyomást, mert az eltúlzott hús mennyiséget nem mindig tudjuk megemészteni a gyomor-vékonybél traktuson belül. Ha viszont a vastagbélben magas fehérjetartalmú étel marad, akkor a bűzös rohadás eredményeként olyan anyagok szabadulnak fel, amelyek elősegíthetik a magas vérnyomás kialakulását.
Mikor sok ember táplálkozásának körülményeiben ok-okozati összefüggéseket keresnek, előfordulhatnak olyan esetek, hogy az okot nem tudják határozottan körülhatárolni. Most is az történt, hogy a magas só- és húsfogyasztás együtt járt, de közülük csak az egyik volt a”bűnös”: a hús, nem pedig a só!
Az előző írásomban már említettem, hogy miért kell a só a fehérjetartalmú ételek megemésztéséhez. Úgy érzem azonban, hogy ez a téma alaposabb körüljárást igényel.
(Akinek nincs kedve mélyebb okfejtésekbe belemenni, az a következő két fejezetet kihagyhatja!)
Miért van szükségünk fehérjetartalmú ennivalóra?
Mert a fehérjék tartalmazzák a számunkra nélkülözhetetlen (esszenciális) aminosavakat. Az aminosavakat aztán felhasználhatjuk saját fehérjéink felépítésére, de energiaforrásként is szolgálnak. A bennünk lévő biokémiai folyamatoknak tehát az a feladatuk, hogy a fehérjéket lebontsák aminosavakká, azokat pedig felszívjuk és felhasználjuk az előbb említett célokra.
A sejteken kívül kevés fehérje található, a fehérjék a sejtek elsődleges építőanyagai. Tehát hogy hozzáférjünk a fehérjékhez, majd feldaraboljuk aminosavakká, először a sejteket kell feltárni és utána szükséges a fehérjeszerkezeteket szétroncsolni. A fehérjék felszíne többnyire negatív töltésű, a negatív töltésekhez a sejten belül pozitív töltésű kálium kapcsolódik. Amíg szét nem roncsoljuk a sejteket, és amíg a fehérjék nem vesztik el eredeti szerkezetüket, nem „denaturálódnak”, káliumot kötnek oldalláncaikhoz. Denaturált, összegubancolt állapotukban a fehérjék negatív töltésű oldalláncai a pozitív töltésű nátriumot kötik magukhoz. Tehát az összegubancoláshoz kell a nátrium. A fehérjékben az aminosavakat peptid kötések tartják egyben. Ezen kötések az összegubancolt állapotban jobban hozzáférhetőek. Sósavval, HCl-lel lehet a peptid kötéseket feltörni. A gyomorsavban van elég sósav és vannak olyan enzimek, amelyek ezeket a széttöréseket elvégzik. Ebből láthatjuk, hogy a fehérjék aminosavakká való tördeléséhez kell kellő mennyiségű nátrium és sósav. Az előző írásomban említettem: ahhoz, hogy kellő mennyiségű sósav legyen a gyomrunkban, kellőmennyiségű sót, vagyis nátrium-kloridot kell fogyasztanunk a hússal együtt. Ha a sóban lévő nátriumot kicseréljük káliummá, akkor akadályozzuk a fehérjék összegubancolódását és így a sósav peptid kötésekhez való hozzáférését is és végül ez által gátoljuk a fehérjék emésztését! Ez előnyösen hat a magas vérnyomásra? Azt hiszem, hogy nem!
Ha főzzük a húst, akkor a húslevesbe rengeteg kálium kerül a húsból, míg a főtt húsba nátrium jut. Ha sütjük a húst, akkor a rászórt só bekerül a húsba, de még nem kerül ki a kálium, viszont, mikor lenyeljük, sok káliumhoz jutunk. Tehát a fehérjék fogyasztásánál nincs szükségünk bevitt káliumra, mert a fehérjékből sok felszabadul, viszont a fehérjék denaturálásához kell a nátrium. Tehát nincs értelme, hogy a sütésnél, főzésnél használt sónkba a nátriumot kicseréljük káliumra, mert ez inkább árthat, mint használhat.
Hét évvel ezelőtt találkoztam először azzal a kérdéssel, hogy az étkezési sóba káliumot tesznek. Már akkor szkeptikus voltam
Hogyan lehetne igazolni tudományosan az állításunkat? Hogyan lehetne ebből tudományos dolgozat?
A húsételünk egy részét a szokásos módon besózzuk, az ugyanolyan mennyiségű másik részét viszont nem sózzuk be, majd megdaráljuk őket. Összekeverjük – mindkét részt külön – egy sósavat és emésztő enzimeket tartalmazó koktéllal, amely a gyomornedvet utánozza. Mindkettőt 36 fokon tartjuk 4-5 órán keresztül, majd megvizsgáljuk, hogy milyen és mennyi aminosavat tartalmaz az egyik és a másik. Ha a besózott húsrész több aminosavat tartalmaz, mint a nem sózott, akkor igazoltuk az állításunkat. Ekkor szép keretbe foglalva leírjuk a vizsgálatunkat, majd elküldjük egy tudományos folyóiratnak. A tudományos folyóirat valószínűleg néhány hónapon belül közölni fogja velünk, hogy a cikk nem közölhető, mert az emberiség már több ezer éve tudja, hogy a megsózott húsétel jobban emészthető, mint a sótlan. De nem hagyjuk magunkat, azért is tudományos szintre emeljük a vizsgálatunkat. Kitaláljuk, hogy mindkét húsrészt besózzuk és az egyikhez kalciumot adunk. Ha kimutatjuk, hogy a kalciumot is tartalmazó húsrészt mesterségesen megemésztve több aminosavat kapunk, mint a kalciumot nem tartalmazó húsrész esetében, s ha még azt is meghatározzuk, hogy mennyi kalcium hozzáadása a leghatékonyabb, akkor már biztosan nagyon tudományosak leszünk, s valószínűleg a folyóirat is elfogadja, s közli is a munkánkat. A kalciummal dúsított só-keverékünket szabadalommal le is védhetjük, saját magunkról el is nevezhetjük, így nemcsak híresek, de gazdagok is lehetünk.
Jómagam tudományos vizsgálatokat ugyan nem végeztem az adott témakörben, de élettani tudásom alapján azt mondhatom, hogy káliummal nem, de lehet, hogy kalciummal érdemes dúsítanunk a húsételekhez használt sót, a nátrium kloridot.
Jobb-e a tengeri só, mint a bányából származó?
A tengervíz sok sót (nátrium kloridot) tartalmaz és ez már több millió évvel ezelőtt is így volt. A sóbányákban összegyűlt só is tengervíz eredetű, csak a nagyon régen létezett tengerek gyűjtötték össze annak idején. A tengervízben kellő mennyiségű jód is található. A jód viszont nagyon illékony, ezért a régebben lerakódott só rétegekből eltűnt már. A jódtartalmuk miatt javasolják inkább a tengeri sót. Viszont a bányákból származó sót is lehet jóddal dúsítani. Azt viszont tudni kell, hogy akár tengeri sóról, akár jóddal dúsított sóról van szó, ha sokat áll a raktárakban és a boltok polcain a jód kiillan belőlük egy idő után.
Kell-e a több millió éves sót – az eredetit – javítgatni?
Az a feltaláló, akivel néhány évvel ezelőtt találkoztam, még azzal az érvvel dicsérte találmányát, hogy nem annyira sós az ő sója, mint amilyen a normál asztali só. Az övéből még többet is lehet az ételbe tenni!
A sós íz érzékelésére szerencsére van ízlelőbimbónk. A só, a nátrium klorid bevitele szabályozva van bennünk, már millió éve. A szervezetünkbe egy falatban több nátrium kloridot nem vihetünk be. Ha a szükségesnél több só van az ételünkben, kiköpjük, mert túl sósnak érezzük, és azt mondjuk, ez olyan, mint a méreg! A kálium klorid kevésbé sós ízű, mint a nátrium klorid, többet kellene használnunk belőle, hogy ugyanolyan sós legyen az étel. A nagyobb mértékű sózás viszont már árt a szervezetünknek. A túlzott só bevitel nemcsak magas vérnyomást okozna, hanem súlyosabb problémákat is!
A sóval is úgy vagyunk, mint például az alkoholos italokkal: kevés nem árt, sőt használ, míg a sok káros!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése